HP- univerzum

Szereplők: Harry Potter, Draco Malfoy

Figyelmeztetések: SLASH! Ha ez téged felháborít, vagy undorodsz tőle, kérlek, ne olvasd tovább!

Túl Sok Idő…

Múlt, Jelen, és Jövő… Egyazon fogalom. Múltad meghatározza Jelened, Jelened meghatározza Jövőd. Senki nem tud élni ezek nélkül. Három létfontosságú dolog, mely nélkül Élet nem létezne. Csak a Semmiben keringenénk, körbe-körbe, nem létezne Idő és Tér. Megállna minden, örökké léteznénk a nagy Semmiben…

A padlásszoba dohos, és porlepte dobozai, ládái közt, egy nagy faasztal állt a Hold kéken derengő fényében. Faragott, ősi jelek díszítették, magukban hordozták az Élet igazságát, hazugságát. Közöttük magányosan állt a Kristálygömb, Múlt és Jelen, Jelen és Jövő tudója. Kavargó füstje elbódította az elmét, csak a hozzáértő ismerhette meg titkait, a Tudatlan elme mit sem ért tudományából. Mellette egy sötét Árny térdepelt a porban. Hosszú köpenye, mint a fekete felleg, úgy borult testére. A csuklya árnyékában, mint két apró smaragd, úgy villant meg szeme a holdfényben. Az asztalra könyökölt, a rúnák hagyta helyekre, két kezét imára emelte.

- Mutasd a Múltat, Gömb! – Hangja pengeként hatolt át az éjszakai csenden. Hideg, mégis lágy, kegyetlen, mégis jámbor. Mint a téli éjszaka, mely fagyos köpenyével borítja a tájat, a kandalló tüze mégis melegít.

A Gömb füstje gyorsabb iramban kavargott, rég elfeledett képek, hangok töltötték be a padlásszobát. Sikolyok és kacajok, éljenzés és gyász, kéjes sóhajok, s haragos kiáltások… Események a múltból, melyek örökre megváltoztatják az életet. De egyik sem volt olyan jelentőségteljes, mint az, mely felszínre került a gomolyból…

„A csatatereken masíroznak a katonák. Menetük egyenletes, ritmusuk törhetetlen. Egymás felé közelednek kivont pálcákkal a Fény és az Árny emberei. Az éj fekete lepelként borul rájuk, beborítva mindent. Éhes farkasok vonítanak, paták dobognak, sárkányok üvöltenek, óriások lépteitől remeg a föld.

Összecsap, a Fény és az Árny, kiáltások, varázsszavak hangját hozza a szél. Két ember lépked nyugodtan a harcosok között. Tekintetüket egymásra szegezik, figyelik a másik minden mozdulatát. Összeforr a két szempár, a zöld és vörös. Egyszerre emelik pálcájukat, egyszerre kiáltják a varázsigét.

Hirtelen rántás, kiáltás, zöld fény suhan el a feje felett, és a következő pillanatban a földön találja magát. Mellette is fekszik egy ember, kicsavarodott pózban. Szürke szemei üresen merednek a semmibe. Őt nem kerülte el az átok. A másik fölé hajol, remegve figyeli halott kedvese arcát, kezével lassan végigsimít rajta. Könnyek csorognak végig arcán, apró patakokként, hogy aztán kristálytiszta tóként gyűljenek össze a földön.

A harc kíméletlen folyt tovább. Áldozatok hullottak térdre, győztesek kiáltása vegyült a halálhörgésekbe…”

A térdeplőnek megremegett a keze. Szeméből egy könnycsepp indult útnak. Fájdalmas emlékek. Majdnem elvesztette. Az elvesztés fájdalma, még ha csak néhány pillanatig tart, akkor is iszonyú kínnal jár. Lelked kiszakad helyéről, kongó üresség marad utána, mindent felemésztő fájdalom. Tekintete a távolba révedt.

- Folytassam, Gazdám? – hallatszott egy földöntúli hang. A padlás minden zugából szólt, a sarkokból, a ládákból, a dobozokból. Halk, mégis jól hallható, határozott, mégis félénk. Remegés futott végig szobán, a levegő vibrált.

- Folytasd! – szólt váratlanul határozottan a térdeplő férfi.

„… Elvesztés és Halál. Szörny szó mindkettő, talán a legszörnyűbb az egész földkerekségen. Ám mikor homályos tekintettel körbenézett a harctéren, láthatta, az ő átka is célba talált. A Sötét Nagyúr a földre rogyott, teste remegni kezdett. Bőre, csontjai tűzbe borultak, hamvait a szél felkapta, elterítette a harcmezőn. Ebben a percen sok ezer torokból tört fel kiáltás. Néhol diadalittas, másutt fájdalmas. Beteljesült a Végzete.

Ám ezt a fiút már nem érdekelte, hogy legyőzte mindenidők legveszedelmesebb, legkegyetlenebb mágusát. Ráborult halott kedvese testére, és zokogni kezdett. Senki, és semmi nem tudta vigasztalni. A napfény széles csíkokban áradt le a tovaúszó felhők között, mintha az angyalok szórnák áldásukat a mennyből. De ezt a fiút már ez sem érdekelte.

- Kérlek, ne hagyj el! – suttogta elhalóan. – Draco, ne hagyj egyedül! Velem kell maradnod! Szükségem van rád, érted?!

- Harry… - hallott a háta mögött egy kedves, női hangot, majd ezzel egy időben egy puha, meleg kezet érzett reszkető vállain. – Hagyd, Harry! Már nem tehetsz érte semmit!

- Nem, nem, NEM!! – ordította a fiú. – Nem halhat meg!

- Harry…

- NEM GINNY!!! NEM HALHAT MEG! SZERETEM, NEM ÉRTED??

Sok dolog történt egyszerre. A mennyből jövő fény beborította őket, a Harry lelkében lévő ürességet mégsem tudta kitölteni. A fényesség felerősödött, beragyogta a csatateret. A földön fekvő testek világosságot árasztottak, földöntúli fényt, mely egyszerre volt meleg és hideg. A túlélők csodálkozva figyelték a nem mindennapi jelenséget. Emberek mozdultak meg, kiket nemrég meg halottnak hittek. Visszahozta a Halálból őket egy szó, melynek hatalmas ereje van, ha a megfelelő pillanatban mondják ki.

Draco egy nagy hörgéssel kapkodott levegő után, szürke szemeivel szaporán pislogott. Megpróbált fölülni, de az oldalába nyilalló fájdalom megállásra késztette.

Harry soha el nem múló döbbenettel figyelte nemrég még halott kedvesét. Örömkönnyekkel küszködve vetette magát a nyakába, kétségbeesetten kapaszkodott belé, ami azt egy fájdalmas nyögésre késztette. De ebben a pillanatban most az sem érdekelte. A szőke srác is úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló a nyílt tengeren. Harry a kezei közé fogta Draco arcát, és megcsókolta. Gyengéd, mégis szenvedélyes.

Újjászületés, és szerelem… Gyönyörű szavak…”

A Gömb füstje szelíden kavargott tovább, a Múlt képei alámerültek. A Múlt… fájdalmas és zord. Sokan élnek árnyékában, soha nem szabadulva tőle. Kísérti őket, a nyomukban jár.

Az Árny felkelt a földről, és körbenézett a szobában. A romos falak, a poros padló, a kacatok alatt roskadozó polcok, és dobozok… Mind emlékek. Két ember emlékei, kiket nagyon szeretett, bár nem is ismerte őket. Régi képek, melyekről mosolyogva integetnek, nem is sejtve, milyen szörnyű a vég. A Sors kiszámíthatatlan utakat ad nekünk, melyeket be kell járnunk, meg kell ismernünk ahhoz, hogy megértsük mibenlétüket.

A férfi megint az asztalhoz lépett.

- Mutasd a Jelent, Gömb!

Ebben a pillanatban egy másik férfi jött fel a lépcsőn. Most ott állt az ajtóban, tekintetét a csuklyásra függesztette. Odalépett hozzá, és hátulról átölelte. Hozzásimult, mint a macska, mely kényeztetésre vágyik. A csuklyába fúrta arcát, és halkan megszólalt:

- Harry, ideje mennünk! Túl sok időt áldozol a múltnak.

A férfi bólintott, kézen fogta párját, és az ajtó felé húzta. Ott még visszanézett, még egyszer utoljára, a Gömb búsan kavargó füstjére, majd örökre elhagyta a házat.

A Godric’s Hollow-i házra ismét teljes csend borult, ahogy a két, egymás ölelő férfi elhagyta… Végleg…

A rúnák felragyogtak a faasztalon, ahogy a Gömb füstje kavargott. Már nem kellett kérni. Pontosan tudta, mit kell tennie, még ha senki sincs, aki végignézze a belőle fölbukó Jövőt…

Silver Snake as Thalassa