HP-univerzum

Szereplők: Harry Potter, Draco Malfoy

Figyelmeztetések: SLASH! Ha ez téged felháborít, vagy undorodsz tőle, kérlek, ne olvasd tovább!

Modern Myth

„Kérlek, ne hagyj el!”

Ez volt az első gondolatom, ahogy fölébredtem, és megpillantottalak karjaiban. Szőke hajad elterült a párnán, némely tincs a szemedbe lógott. Izmos mellkasod emelkedett és süllyedt lélegzetvételed ritmusában.

Olyan nyugodtnak tűnsz. Mint egy angyal. De valójában sötét voltál, mint az éjszakai ég. Kezem lassan, alig-alig érintve téged hátadról elindult alkarod felé. Alig érek hozzád, mégis érzem selymes fehér bőröd.

Ott van a bélyeg. Izmos karodat elcsúfítja az a jel, amitől hányinger fog el. De most, így, hogy te vagy a gazdája, már nem undorít annyira. Nincs az a Jegy, amitől megundorodnék tőled.

Tegnap este mondtad el, hogy elhagysz. De én ezt nem akarom! Soha nem is akartam. De neked is meg van a magad jó ügye, és nekem is. És sajnos a kettő nem egyeztethető össze. Elválnak útjaink, de nem tudom felfogni, hogy ez volt az utolsó éjszakánk.

Pedig ez volt. Halkan sóhajtok egyet, és még szorosabbra fonom az ölelést. Te lassan mocorogni kezdesz, és karodat átvetve csupasz mellkasom, még jobban magadhoz húzol. Fejedet vállamra hajtod, nyakamon érzem forró lehelleted.

„Kérlek, maradj velem!”

Miért pont velünk történik ez? Miért?!

Ezer és ezerszer kérdezhetném ezt magamtól, akkor sem tudnám rá a választ. Olyan igazságtalan az élet! Mindig azt veszi el tőlem, aki a legfontosabb. Először a szüleim, majd Sirius, és végül te…

Olyan szorosan ölelem magamhoz testedet, hogy szinte már fáj. Felnyögsz, és lassan nyitogatni kezded szürke szemeidet. Megmoccansz, felemeled fejed, és a szemembe nézel.

„Istenem, ne csináld ezt velem!”

Csak nézünk egymásra, és érzem, mondanom kéne valamit, de valahogy nem tudok egy értelmes szót sem kinyögni. Elveszek szemeid örvénylő fényében, de akárhogy is igyekszem, nem tudok olvasni bennük.

Furcsán perzseli bőröm, de amint egyet pislantasz, megszűnik ez az érzés. Nem tudom, mit tegyek. Majd elszakítod tekinteted enyémtől, és fejed visszahajtod vállamra. Selymes hajad csiklandozza meztelen bőröm.

Némán fekszünk, és még mindig nem tudom eldönteni, mit mondjak neked. Tétova mozdulatokkal elkezdem simogatni izmos hátad, vállaidat. Halkan sóhajtasz egyet, lehelleted végigszánt csupasz mellkasomon. Borzongás fut végig egész testemen.

„Szeretlek!”

Istenem, miért nem tudom kimondani ezt az egyszerű szót? Talán mert nem is olyan egyszerű. Talán, mert te sem mondtad még soha. De én annyira szeretném neked elmondani, hogy mennyit jelentesz nekem! Hogy csak érted élek, hogy nem csak a tested miatt kellesz, hogy teljes szívemből szeretlek!

De mégsem tudom elmondani. Valami mindig megakadályoz benne. Mintha, amikor már készülök kimondani, valami elszorítaná a torkom, és végül képtelen leszek rá. De talán csak azt szeretném, hogy te mondd ki előbb.

„Talán.”

Nem szeretem a talán-okat. Talán visszajövök majd… Talán találkozunk még… Talán győzünk… Gyűlölöm a talán-okat! Mindent olyan bizonytalanná tesznek. Az egész életemet beárnyékolják a talán-ok. Talán túlélem… Talán legyőzöm…

Míg én csendben vívódtam magamban, te közben álomba szenderültél mellkasomon. Lélegzetvisszafojtva nézlek, ahogy szőke hajad ismét szemedbe hullik. Erős kísértést érzek rá, hogy kisimítsam arcodból a rakoncátlan tincseket, mégsem teszem. Így olyan ártatlannak, angyalinak tűnsz.

„Eljött a hajnal.”

Felkelő nap fénye árad be az ablakon, egy nagy sávban végigkúszik a padlón, majd fel az ágyra, és végül megállapodik arcodon. Szempilláid aranyosan ragyogtak a nap vöröses fényében. Hajad még árnyékban volt, de nem kellett már sok ahhoz, hogy azt is beborítsa ragyogásával a napkorong.

Halkan nyögdécselve mozgolódni kezdesz, majd ismét kinyitod szemeid. Az ablak felé nézel, és látni vélem tekintetedben megvillanni a bánat és a vágy szikráit.

Megbabonázva nézem, hogy táncol fehér bőrödön a napfény, hogy csillannak meg szemedben az aranysárga napsugarak. Most így, a pirkadat fényében természetellenesen szépnek tűnsz.

Rám nézel, majd azzal mit sem törődve, hogy meztelen vagy, felkelsz az ágyról, és az ablakhoz sétálsz. Csendben figyellek, amint rádőlsz a párkányra, és homlokodat a hideg üveghez támasztod. Sóhajtasz, és lehunyod a szemed.

Én lassan ülő helyzetbe tornászom magam, és köntösöm után nyúlva én is kikászálódok az ágyból. Felveszem, és mögéd lépek. Lassan átfonom karjaimat hasadon, mire te is rájuk helyezed sajátjaidat. Hozzásimulok hátadhoz, és válladra helyezem államat. Egy magasak vagyunk, így könnyen megtehetem.

Egy percig némán állunk így, egymás karjaiban ringatózva, arcunkat a napfényben fürösztve. Majd felém fordulsz egész testeddel, és mélyen a szemembe nézel.

„Kérlek, ne mondd ki!”

De mégis kimondtad. Minden rimánkodásom, fohászom ellenére kimondtad. És most csak nézhetem, ahogy ruháid után nyúlsz, és felöltözöl. Csendben, lassan teszed, mintha te sem tennéd ezt legszívesebben.

De akkor miért teszed? Mert muszáj, tudom. Néhány perc múlva már teljes díszben állsz előttem. Ugyanaz van rajtad, amiben tegnap este idejöttél: egy selyeming, és bő nadrág, és egy –megítélésem szerint – méregdrága cipő. Mindegyik fekete. Te a luxushoz vagy szokva, és valljuk be, rengeteg pénzed van, így megengedheted magadnak az ilyesfajta drága holmikat.

Dermedten állva figyellek, és csak most döbbenek rá igazán, hogy most végleg kisétálsz az életemből. Teljesen kétségbeesve rohanok oda hozzád, hevesen a karjaimba zárlak, és megcsókollak. Vadul, kíméletlenül harapdáljuk egymás száját, nyelveink őrült táncot járnak.

Ebben a csókban benne van minden. Annak a hat évnek az összes gyűlölete, szidalmai, miket nap mint nap hallgattam tőled, és az elmúlt egy év minden egyes együtt töltött éjszakájának emléke, szenvedélye.

„Könyörögve kérlek, ne menj el!”

Legszívesebben az arcodba ordítanám, hogy ne menj el, hogy szeretlek, és hogy mindig melletted akarok lenni. Úgy kapaszkodok beléd, mint kétségbeesett fuldokló a fadarabba, az egyetlen lehetőségbe, hogy életben maradjon vadul tomboló tengeren.

Jelen esetben a vadul tomboló tenger az élet, mely elszakítja és összehozza az embereket, kit ilyen, kit olyan bánásmódban részesít. Úgy érzem, engem különösen utál, hogy azt az egyetlen dolgot is elveszi tőlem, ami segített volna túlélni ezt az egészet.

De hát hogy is segíthettél volna?! Hiszen ellentétes oldalon állunk, és eszed ágában sincs átállni a Fehérekhez. Ahogy nekem sem a Feketékhez.

Két kezem közé veszem arcod, és úgy csókollak tovább. Már csak gyengéden, kiélvezve az utolsó pillanatot, amikor még együtt lehetünk. Nyelveink lassú táncot járnak, mintha sajátos ritmusuk a keringőt venné példának.

Egyik kezem lágyan simogatva téged indul el nyakadon, majd végig kulcscsontodon, hogy végül megállapodjon inged felső gombjainál. Próbálom kibontani őket, de te megfogod a kezem, és gyengéden eltolod onnan. Majd elválsz ajkaimtól is, és már csak azon kapom magam, hogy a hiányodtól megtörten nyöszörgök.

Kinyitom a szemeim, és arcodra emelem őket. Látom, hogy szomorúan mosolyogsz, és azt üzened tekinteteden keresztül, hogy nem lehet. Hát persze. Tudom, hogy nem lehet, mert így még nehezebb lenne.

„De a pokolba is! Így nem elég nehéz?!”

Lassan, még mindig összekapcsolva tekintetünket, elkezdtél hátrafelé lépkedni. Megálltál az egyik, fal mellett álló széknél, és felemelted róla fekete, csuklyás köpenyed. Isten a tanúm, nincs olyan ruhadarab, amit jobban gyűlölnék ennél!

Lassú mozdulatokkal a hátadra kanyarítod. Meredten nézem, ahogy lassan, nagyon lassan fejedre húzod a csuklyát. A napfény már csak arcod egy részét világítja meg, másik részét kísérteties árnyékba vonja a csuklya karimája.

„De még így sem tudlak gyűlölni.”

Tudom, hogy ezt kéne tennem, de egyszerűen nem megy. És hogy miért? Mert szeretlek. De ezt sem tudom elmondani neked. Talán félek, hogy nem mondanád vissza, hogy nem ismételnéd meg teljes szívedből szólva, ahogy én tenném. Már megint a talán-ok!

Lassan közelebb lépsz hozzám, még egy utolsó csókért. Szívesen teljesítem kívánságod. Majd miután szétválunk két kezem közé fogom arcod, és homlokom a homlokodnak támasztom. Szemem lecsukom, és úgy élvezem ezt az utolsó pillanatot, amikor még közel lehetek hozzád.

- Szeretlek…

Szemeim felpattannak, és döbbenten nézek rád. Hát kimondtad! Mégis kimondtad! Te is szeretsz! Arcomon egy hatalmas, boldog mosoly terül szét, és újra közel hajolok ajkaidhoz.

- Én is szeretlek…

Hallom hangom valahonnan távolról, mert az öröm, mely szavad hallatán rám tört, teljesen elborította az agyam. Mintha egy pók befészkelte volna magát a fejembe, és puha boldogság-hálójával befonta volna az egészet.

 Megrészegedve, éhesen kapok ajkaid után, hogy aztán sajátjaimat rájuk tapaszthassam. De ez a pillanat is elmúlt, és már csak azon kapom magam, amint az ajtó elé lépsz, és megfogod a kilincset. Még utoljára felém nézel, és mintha könnyeket pillantanék meg szemeidben.

Már csak egy utolsó, erőtlen mosolyra futja erődből, majd kisétálsz az ajtón, és én már csak a tömör fával szemezek tovább.

„Hát elmentél.”

Saját könnyeim fojtogatnak, de nem hagyhatom felszínre törni őket. Nem engedi a büszkeségem. A fenébe vele! Erőtlenül térdre hullok, könnyeim utat törnek maguknak. Vékony, fényes csíkot hagyva maguk után végigszánkáztak arcomon, és a puha bársonyszőnyegen lelték halálukat.

De mégis itt hagytál. Hát nem vagyok fontos neked? Az előbb azt mondtad, szeretsz, akkor mégis miért hagytál itt, kétségek között?

Kezeimbe temetem arcom, és csak sírok. Nem érdekel, mennyire férfiatlan szokás. Nem érdekel mennyire nem illik a Fiúhoz, Aki Túlélte. Magasról tojok rá, hogy én vagyok az! Ebben a pillanatban nem voltam más, csak egy elkeseredett, szerelmes férfi, akit ebben a pillanatban hagyott el élete szerelme.

„Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt hagytál.”

Könnyeim megállíthatatlanul potyognak, és azt sem hallom meg, hogy valaki sietősen lépked felém. Már csak azt érzékelem, hogy velem szemben hullik térdre. Felnézek, és Téged látlak. De nem… Az lehetetlen… Te elmentél. Biztosan csak álmodom.

Kezeid közé veszed arcomat, és egyenként csókolod le róla a könnyeket. Halványan észlelem csak, hogy közben a Te könnyeid is csorognak arcodon. Valahonnan távolról hallom csak hangod, amint bocsánatért kérlelsz, és azt mondod, nem tudsz itt hagyni. Nem tudsz nélkülem élni.

Boldogan sóhajtok fel, én is megfogom arcod, és egy újabb csókban egyesülünk. Úgy érzem, ez a legszebb, és egyben legérzelmesebb csókunk. Könnyeink egyedi sós aromáját érezzünk viszont benne, mégis, ezek most a boldogság könnyei.

Nem érdekel sem a tetves harc, sem Voldemort, sem semmi az égvilágon. Csak az a fontos, hogy itt legyél velem mindig. Ha mellettem vagy, boldog vagyok. Nem számít az sem, hogy én vagyok a Fiú, Aki Túlélte.

„Maradj velem mindig!”

Tessék, ez vagyok én, a „nagy” Harry Potter, akit teljesen rabul ejtett szerelmével Draco Malfoy…

Silver Snake as Thalassa