Megöl az éjjel

Megöl az éjjel,
Már nem bírok a kéjjel.
Simogatom, s ő remeg egészen
Érzem a gyöngyöző verítéket testemen.

Vad vágyak kalandora vagyok,
De most érintésére térdre rogyok.
Ketten vagyunk, lassan alkonyodik,
Testünk mindjárt egybefolyik.

Összecsapunk, reng a Föld
Marásomtól teste egészen zöld.
Idegen e vágy, a pillanat izzítja fel,
Testem mindjárt az Övével telik el.

Ránk szakad a vad és őrjöngő este,
A hold minden mozdulatunkat hangtalan leste.
Húsába vájtam két kezem egészen,
Ám Ő nem tántorodott, harcol merészen.

Összecsapunk, beleremeg az éjszaka,
Testét tépem, cibálom, de mindhiába.
Sós verítékétől nedves az ajkam,
Ám ez mégis oly édes, mint egy balzsam.

Testemet mint egy fekélyt marják ujjai,
Összerezzenek teljesen, oly hevesek mozdulatai.
Érzem megöl e pillanat, ha hagyom,
Most megállok kicsit, s ezután én irányítom.

Dúl a zűrzavar, akár egy tenger,
S elnyúlik rajtam, akár az úton a henger.
Nyöszörgök, elterülök lassan mint egy folyó,
Mely a tomboló vihar után újra hajózható.

S most megáll egy pillanatra, megsimogatja arcom,
A kéjtől égek el, e hely lesz ravatalom,
Belehalok ugyan, de megtagadom a csókot,
Míg nem kapok Tőle vérpezsdítő bókot.

Üveges szememben arca tükröződik vissza,
Testemről teste a nedvet mohón issza.
Vágytól ég az arcom, ám jéghideg a szám,
Fülledt testével meleg takaróként borul rám.

Két karod vágyón simogatta végig testem,
Lehunyt szemmel éreztelek, de bevallom néha lestem.
Elvakított izzó szemed, s égővörös ajkad,
Két karommal öleltelek, s úgy emlékszem hagytad.

S most itt szenvedek, fuldokolva s lihegve,
A nyújtott gyönyörért nyerek bebocsátást szívedbe.
Szörnyű ez az iram, gyilkoló a hajsza,
Ám mégis mint ős-lovas úgy mozdulok rajta.

Ő most a minden: a romlás s a szépség,
Olyan mintha egy pillanata tartana, a kezdet mégis oly rég
Volt, s most ott állok a véres-hegy csúcsán,
Teljes testemben összecsuklok vállába kapaszkodván.

Teste a vágyak buja kertje,
S én örökre belevesznék ebbe,
Könyörtelen tudása gyönyörű ízű álom,
S e fojtogató, kínzó csatát már nem is bánom.

Mint gyermekek, kik mukkanni sem mernek
Mint fonnyadó gyümölcsök, mik a földön hevernek,
Úgy nyúlunk el a bűnnek szent oltárán,
S álomra hajtjuk fejünket a holnapra várván..."