Fekete csönd

Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke,
    piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe
    néztek. Es még egy dologról. A fekete csöndről.
 
 
      Egyszerre nőtt meg.
      Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske
    volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag
    söréthajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel.
    Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen.
 
 
      Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös
    dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról
    lepattogott a vakolat.
      S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak.
    Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres
    arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog
    történni. Csak én. Csak én.
 
 
      Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a
    fiatal fákat, és lassu tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét.
    A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű bőre
    barnára pörkölődött.
      Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott
    bennünket.
      Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból.
    Elszaladt vele, és elszórta az utcán.
      Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere.
    A csendőr lőtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden
    lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.
      Ó, milyen utálatos volt.
      Körulállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát.
    És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.
 
 
    Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:
      - Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!
      Richard nem szólt semmit, de megette a húst, mind, ami a tálban
    volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az
    apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy
    apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.
      Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem,
    és kirohant a szobából.
 
 
      Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy
    Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a
    szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:
      - Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a
    szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután
    belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És
    a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a
    feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű
    szőke lánya kopasz lesz.
      Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.
      Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?
      Nem, ő, nem. Jól tudom én azt.
      Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók
    megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán
    megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben.
    Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan,
    milyen iszonyatos, süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt,
    mérföldekre.
      Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti
    kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél
    az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű bömbölés.
 
 
      Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait.
    Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.
      ...És nyomában a fekete csönd.
      Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól
    hallottam mindent. A kapun mászott be.
      A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok
    szárnyaival.
      A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte
    meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.
      Csak én voltam ébren, és füleltem.
 
 
      Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelőtt
    együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törődött
    velem. Zihálva ledőlt az ágyra, és aludt.
      Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett
    a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt.
    Menekülni akartam tőle, de odakötözött az ágyamhoz, és károgva a
    fülembe súgott iszonyú rémségeket.
      Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és
    odalopóztam Richard ágyához.
      Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák.
    A térdeim roskadoztak.
      Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a
    hurokba.
      Egy kicsit vártam.
      Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred,
    megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára,
    hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is
    haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel nekifeküdtem a huroknak.
    Richard levegő után kapkodott, de nem ébredt föl; azután egy iszonyút
    nyögött, és kirugta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a
    kezeim között, de nem sokáig.
 
 
      Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni.
    Örületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.
      Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.
      Gyertyát gyújtottam.
      Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.
      Az én kis bolondom volt a szőke, piros kepű, petyegő Richard öcsem.
    És sötét szemei a végtelenbe néztek.
 
 
      Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj
    nekem a hátamban és fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét
    szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat,
    és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.
 
    1905